12. Egy miskolci mentorprogram

Első vendég írásunk következik, melyben egy nagyon kedves barátom, Cserna Olga ír egy mentorprogramról, melyben kezdete óta dolgozik. Olga évek óta foglalkozik fiatalokkal, cserkészvezető, illetve gyülekezeti ifjúsági csoport vezetésében is volt része. Jelenleg magyar-történelem-muzeológia szakos a Miskolci Egyetemen, tanulmányai mellett foglalkozik hátrányos helyzetű gyermekekkel. Erről számol most be itt!

(forrás: uni-pannon.hu)

A mentorprogram halmozottan hátrányos helyzetű (HHH-s) gyermekek iskolai előmeneteléhez kíván segítséget nyújtani. Célunk elérése érdekében minden elérhető mozgásteret és szerepkört kihasználunk, melyet a pedagógusok nem akarnak, vagy nem tudnak betölteni. Mentorprogram jelenleg 3 helyen működik az országban: Szegeden, Hódmezővásárhelyen és 2011* tavaszától Miskolcon.  A program mindhárom helyiségben a lehetőségekhez, és környezethez idomulva speciálisan működik. Mivel jómagam a miskolci programban veszek részt, az alább leírtak javarészt Miskolcra lesznek érvényesek.

Miskolcon a tényleges munkát 2011* tavaszán kezdtük el az avasi Munkácsy általános iskolában, 8 mentorral. Ebben a félévben szintén 8-an vagyunk, köztük két újonc. Mivel elég fiatalka, a miskolci programnak vannak még kiforratlan részei, ezt azonban a lelkesedésünk és munkakedvünk ellensúlyozza. A miskolci mentorok teljesen önkéntesen a szabadidejükben foglalkoznak a gyerekekkel. Külső szemlélő joggal hihet minket világmegváltó terveket szövögető menthetetlen idealistáknak, és szerintem ehhez a munkához valóban szükséges néminemű romantikus küldetéstudat, de az ügyünket távolról sem mondanám menthetetlennek.

Sajnos pontosan a „menthetetlen” „reménytelen” „javíthatatlan” és hasonló szavak miatt tartanak ott a HHH-s tanulók most, ahol vannak. Nagyon könnyű lemondani róluk, és azt tapasztalom, hogy a gyerekek sem szeretnének ezen változtatni. Amikor egy nehéz nap után bementem az iskolába és a mentoráltjaim még a legelemibb feladatokat sem tudták megoldani, nem azért mert nem tudták, hanem azért mert nem akarták, sokszor éreztem úgy, hogy nem éri meg nekem ezt csinálni, teljesen feleslegesen strapálom magam. Megértem a pedagógusokat, akiknek több évnyi kudarc és kiábrándultság van a háta mögött a HHH-s tanulókkal, viszont megértem a mentoráltakat is, akiket otthon teljesen érdektelen és ingerszegény környezet vár. Nem nagyon találkoztam még olyan helyzettel, amerre ennyire igaz lett volna „az éremnek két oldala van” mondás. Az egyik oldalon a csalódott, és kiégett pedagógusok, a másik oldalon az elvadult gyerekek érdektelen szülőkkel. A mentorprogram egyik legjobb vonása, hogy nem kíván állást foglalni egyik oldal mellett sem. Kölcsönösen elismeri a tanárok és a gyerekek igazát is.

A kulcsszó a megértés, a mentor sok esetben olyan akár egy híd a pedagógus és a gyerekek között. Ezt a saját mentoráltjaimnál is tapasztaltam. Jórészt nem feljebb jutni segítünk a gyerekeknek tanulmányaik ranglétráján, egyszerűen csak támogatjuk beilleszkedésüket az iskolai életbe, mert attól, hogy x éve ott van, még nem része annak.

A mentorprogram pártatlansága nem csak ebben nyilvánul meg. Ismereteim szerint ez az egyetlen olyan program a problémakörben, amely nem esett át a ló túloldalára, nem ajnározza alaptalanul a kisebbséget, és nem juttatja őket kétes érdemű előnyökhöz. Mi nem szerepelünk a médiában, nem kapunk horribilis támogatásokat, csak mert cigányokkal (igen, mondjuk ki, a halmozottan hátrányos helyzetűek legnagyobb százalékát ők teszik ki) foglalkozunk. Az tetszik a legjobban a mentorprogramban, hogy a gyereket látja, nem többet és nem kevesebbet. Ez a legnagyobb érdeme és ezért vagyok még mindig mentor. Mondhatnám, hogy a gyerekektől kapott szeretetért, a tanároktól bezsebelt apró elismerésekért, vagy az önéletrajzban jól mutató sorokért vagyok mentor, de ezek egyike sem állja meg a helyét egy bizonyos határon túl. Amikor már nem csak a szemétdomb tetején kapirgál az ember, akkor ezeknél több kell. Nem tudom mentortársaimnak mi ez a plusz, de nálam a megértés. Értem és mélyen együtt érzek a tanárokkal, a gyerekekkel. Engem ez segít át a nehéz helyzeteken és ez sarkall arra, hogy változtatni próbáljak a több éve fennálló rendszeren. Nem érzem, hogy szélmalomharcot vívnánk, egyszerűen csak meg kell találni a reális célokat, és megfelelő eszközöket, melyekkel elérhetjük őket.

(forrás: vasitit.hu)

Már említettem, hogy a mentor mozgástere és szerepköre eltér a pedagógusétól. Az iskolában egyértelműen a tanárnak van elsődleges szerepe, a mentor a „színfalak” mögött, a szünetekben, illetve az órákon duálóra formájában kap teret. Itt inkább kiegészítjük a tanárok munkáját. Ha a gyerkőc nem figyel oda órán, vagy nem tudja hova kell lapozni a könyvben a mentor kisegíti, és arra ösztönzi, aktívan vegyen részt az órai munkában. A szünetekben azt próbáljuk elérni, ha már nem csinálták meg otthon a házit, legalább ne egymásról másolják.

A mentorkodás azonban nem ér véget az iskolában. Szabadidős programokat is szervezünk, illetve a gyerekek családi hátterét is feltérképezzük, meglátogatjuk őket. Az én esetemben a mentor sokszor olyan, mint egy nagyobb testvér, aki példát mutat a kisebbeknek, vezetgeti őket, és tanácsokat ad nekik, de sosem utasít, vagy kényszerít. Szeretek ilyen viszonyban lenni mentoráltjaimmal, ebből a szerepből könnyebben el tudom érni, hogy megnyíljanak nekem. Persze minden gyerek más és más, és a mentoroknak is meg vannak a saját külön módszereik.

Egy másik pozitívuma a programnak, hogy nem köti meg a mentorok kezét, teljesen ránk van bízva, hogyan mentoráljuk a gyerekeket. Egy héten egyszer azért van mentoróra, ahol ötleteket kapunk, megismerkedünk néhány elméleti anyaggal, és beszámolunk a munkánkról.

Ahogy fent írtam, a mentorálás mentor és gyerekfüggő, ezért nem is megyek bele részletesen, a vázlatos folyamat persze mindenhol megegyezik, ezt mindjárt ismertetem is. A mentorok általában párban lesznek beosztva egy-egy osztályhoz, ahol a pedagógus kiválasztja a mentorálható gyerekeket. Egy mentor hivatalosan két gyereket kap, de természetesen az osztály többi tagját sem hajtjuk el, ha segítségre szorulnak. A mentorálás egy 2 hetes hospitálási időszakkal veszi kezdetét. A mentorok ilyenkor csak ülnek órán, feltérképezik a gyerekek viszonyát társaikhoz és tanáraikhoz, az órai munkájukat, magatartásukat, a gyengeségeiket, és erősségeiket, szünetekben pedig ismerkednek, megpróbálnak minél közelebbi kapcsolatot kialakítani a gyerekekkel. Ezt követően indul el a tényleges munka. Ennek színtere, és módja már mentortól és a gyerekektől függ. Mi a napköziben szoktunk foglalkozni a gyerekekkel, de vannak olyan mentorok, akik külön ülnek le a gyerekekkel a könyvtárban, vagy hétvégenként mentorálnak.

Tavaly olyan napközis tanárunk volt, aki nem nézte jó szemmel az ott létünket, ezért a hosszabb szünetekben, és az ebéd utáni játékidőben foglalkoztunk a mentoráltakkal, kihasználva minden kis időmorzsát. A foglalkozások mellett folyamatosan szervezünk iskolán kívüli programokat, kézműves foglalkozásokat, vagy bármi olyasmit, amihez az adott mentor ért és szereti csinálni. Igyekszünk a szülőkkel is szorosabb kapcsolatba kerülni, ami elég nehézkes, mivel nem járnak be az iskolába, még a szülőikre sem nagyon.

A mentorkodás egyik legsötétebb árnyoldala a HHH-s gyerekek rendkívüli mobilitása. Gyakorlatilag egyik napról a másikra felkerekedhetnek és elköltözhetnek úgy, hogy még az osztályfőnök sem tudja, melyik iskolában folytatja tanulmányait a gyerkőc. Ugyanilyen rendszerességgel érkeznek új tanulók is a tanév bármely szakában. Ez Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett, de ösztönzőleg is hat ránk, arra sarkall, hogy a legrövidebb idő alatt a legmélyebb benyomást tegyük a gyerekekre, hogy abban a kis időben is, amely a rendelkezésünkre áll, megmutassunk nekik egy másik utat, és kinyissunk számukra néhány ajtót. A költözés veszélye arra is állandóan emlékeztet, hogy ne tegyük túlságosan magunktól függővé a gyerekeket, és vica versa. A mentor csak egy ideig kíséri a mentoráltat élete útján, nem lehetünk és nem is leszünk mindig mellettük, mi csak az utat mutatjuk meg, csak úgy lesznek sikeresek, ha megtanulnak egyedül végigmenni rajta. Számomra ez tűnt a legnehezebb feladatnak, de idővel annyi minden másra kell odafigyelni, hogy nem marad idő ezen keseregni.

Mindent egybevetve a mentorkodás egy szerteágazó feladatkör, melyet nem lehet egy néhány oldalas cikkben leírni, csak úgy lehet igazán megismerni, ha megtapasztalja az ember. Nehéz, embert és lelket próbáló feladat, és bár a miskolci program fiatalsága miatt még semmilyen jövőképem nincs a programot illetően, már az is boldoggá tesz, hogy része lehetek a rám bízott gyerekek életének, és ha nem is eget rengető módon, de már ezzel is kicsit „segítettem megváltani” a világot.

Cserna Olga

--
*a mentorprogram kezdete 2011, nem 2010. Korábban rosszul szerepelt a bejegyzésben, ezért javítottuk.